Ma lett 9 éves. Sok éve meséltem a védőnőnek, hogy milyen nagyszerű, hogy minden születésnapon az ember emlékezetében hogyan játszódik újra a szülés, születés napja, és ez milyen nagyszerű emlék. Mariann nagyon nevetett, és azt mondta, nem minden édesanya emlékszik erre így.
Azóta számtalan szüléstörténetet hallgattam, de szerencsére senki nem emlékszik pokolként arra a napra. Persze soha nem tudjuk meg, hogyan éli meg a tyúk a napi tojás tojást vagy a pingvin, kiwi, esetleg a sokat ellő fajták: disznók, kutyák, macskák, esetleg az egyetlen, bonyolult formájú darabot szülők: ló, tehén...
Azt mondjuk, az érzelem emberi kiváltság. A fene se tudja, mióta azt állítjuk a növények is éreznek, és hogy a gomba rendszertanilag a növények és az állatok között helyezkedik el.
A Vissza a jövőben, a Marslakó a mostohám, a Star Wars, az Időutazó felesége, a Galaxis útikalauz stopposoknak és Asimov óta már semmiben nem lehetünk biztosak. Mask 2020-ban már biztosat tud arról, hogy van-e élet a Marson, vagy ha nincs, akkor mi leszünk-e akik benépesítjük és felfaljuk, mint a Földet.
Tehát amikor a gyerekeim jövőjéről gondolkozom, azt is meg kell kérdőjeleznem, hogy az érzelmeim mennyire az egyszerre bátor és beszari ősember antagonisztikus sugalmai, vagy a tévé és az internet formálta, manipulálta jelen-emberé. Mit mondjak a 9 évesnek, ami időtálló tudás, és különben is mi a vihar az, hogy idő... Közben elkezdem böngészni a Wikipédia idő meghatározását, és még inkább elbizonytalanodom miről is beszélek...
Így hát hallgatok, nézem, ahogy feltehetően a Földön az emberiséget túlélő aprócska LEGO-ból épít a testvérével. Nézem, mert szép teremtmény, mert felfoghatatlan, hogy az evolúció, hogy talált ki egy ilyen németalföldi hercegnőre és egy gyerek vikingre emlékeztető lényt. Tulajdonképpen nehéz elképzelni, hogy ők is csak pici láncszemek a végtelen létezésben, és nem az örök, világmindenség gyermekei.
Tulajdonképpen már azt sem értem, hogy ennyi háború, betegség és véletlen millió év után, hogyan adatot meg, hogy itt lehessek velük. Próbálok betelni a pillanatokkal, az elmúltakkal és a jelenvalóval, ami azonnal múlt lesz, és ők - hála Istennek - mit sem tudnak erről.
Erre most felnéz a játékból a 9 éves, és azt mondja hangosan nevetve: el is felejtettem, hogy ma van a születésnapom! - visszanevetek, mintha a fejembe látna. Ennyire relatív az idő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése